Amióta a fővárosban élek, egy dolgot még nem sikerült megértenem. Nem tudom, miért futok bele léptem-nyomon komor, mogorva és mosolytalan emberekbe, főleg a tömegközlekedési járatokon.
Nem akarom elhinni, hogy ebben az alapvetően szerethető városban jó átlagban húszból egy ember arcán lehet látni némi örömet, mosoly, mesélő szemeket utazás közben. A maradék tizenkilenc pedig csak arra képes, hogy a huszadik jókedvét irigykedve és rosszallóan konstatálja, ahelyett, hogy talán merítene valamit a mosolyokból, a nevetésből, az összekacsintásokból.
Énekeltem - na jó ez erős túlzás - én már villamosan zenével a fülemen, nevettem végig 4 metró megállót kedves ismeretlen idős házaspárral, összekacsintottam nem egy anyukával / apukával, akinek a gyermeke saját játszótérnek tekintette a tömegközlekedési eszköz. A nagy többség reakciója példa nélkül az volt, hogyan képzelem, hogy vidám lehetek. Igazi depresszív kóma, abból is mélyebb.
És hogyan jön ide a gondolatkísérlet, ami nem is annyira gondolati? Nem tudom, hogy tizenkilenceknek hány olyan megélt aznapi apró - sokszor talán nem is tudatos - emléke lehet, amire másnap örömként, szépként, lelket simogatóként vagy éppen teljesítmény fokozóként tud, azaz csak tudna visszaemlékezni. Belőlük nem tudok kísérleti egeret csinálni, ellentétben saját magamból ...
2 megjegyzés:
Ez nem kizárólag budapesti jelenség szerintem. Mindazonáltal abszolút így van, én is nap mint nap látom. A Te olvasatodban én is kísérleti egér vagyok - de nem igazán zavar. Az sem, ha hülyének néznek, amiért mosolygok. Az legyen az ő gondjuk.
Idevágó napi kérdésem, hogy miért nem köszönnek??? A munkahelyemen ma is szembe jött a példa: ott állt 4 szerelő fickó, amikor elmentem mellettük, mind rámnézett, egyik sem böfögött oda még egy "pot"-ot sem... engem ez szomorít el a legeslegjobban.
A kérdés annyival cizellálható még, hogy miért nem köszönnek akkor vissza, ha előre köszönök, mert tudom, hogy ők nem fognak előre.
Megjegyzés küldése