Carpe Diem?!

Meddig vár meg a világ?
Meddig lehet tiéd egy pillanat, egy lehetőség? ... ha úgy döntesz,
hogy nem ragadod meg erősen, és hagyod elrohanni magad mellett ...
... bízva abban, hogy örök és nem múlandó ...
... benned is, másban is ...

És lehet, hogy vesztedbe rohansz azzal, ha a pillanat szülte lehetőséget
azonnal megragadod, ott és akkor teljesen a tiednek érzed,
de ezen számodra biztos érzésre alapozva szabadjára is engeded,
hiszen bízol, hogy örök és nem múlandó ...
... benned is, másban is ...

Kijózanító lesz az ébredés, mikor szembesülsz azzal,
hogy saját bizodalmad csalt meg, és az áhított lehetőséged és pillanatod
egy apró kis lépés meg nem tétele miatt foszlik semmivé örökre,
mert mindennél jobban bíztál abban, hogy örök és nem múlandó ...
... benned is, másban is ...

Irány a Végtelen!

Nem gondolkodsz, és saját magad teljességét is keresve kiáltasz fel teli torokból.
"Irány a végtelen!"

Csábít a messzi távol, még akkor is, ha kockázatos, hiszen csak olyan kapaszkodót nyújt, mely eltörpül a messzeség nagysága és ereje mellett.

Ennek ellenére belevágsz, minden idegszálad ezt diktálja, hajt a szíved, sodornak a vágyak. Érezni akarod az újat, azt a felszabadultságot, melyet nem találsz meg adott helyen és időben.

A száguldásod közben még annak a kockázata sem érdekel, hogy miket vagy éppen kiket hagysz - talán örökre - magad mögött a távol, s a végtelen felé vezető rögös úton.

Megéri fejetlenül rohanni, és az örökre elvesztés tényével szembesülni utad végén, amikor már biztosan nincs visszaút?

Igen, kell, hogy hajtson a szíved, és sodorjanak a vágyak.
De az is kell, hogy a józan ész a fékevesztett száguldásban tudja mikor kell kicsit a fékpedálra lépni, és hagyni körülnézni a száguldót maga körül.

És így válik a végtelen és a vágy benned teljessé ...

("Valakinek, aki tudja, hogy neki szólnak e sorok")