Nem gondolkodsz, és saját magad teljességét is keresve kiáltasz fel teli torokból.
"Irány a végtelen!"
Csábít a messzi távol, még akkor is, ha kockázatos, hiszen csak olyan kapaszkodót nyújt, mely eltörpül a messzeség nagysága és ereje mellett.
Ennek ellenére belevágsz, minden idegszálad ezt diktálja, hajt a szíved, sodornak a vágyak. Érezni akarod az újat, azt a felszabadultságot, melyet nem találsz meg adott helyen és időben.
A száguldásod közben még annak a kockázata sem érdekel, hogy miket vagy éppen kiket hagysz - talán örökre - magad mögött a távol, s a végtelen felé vezető rögös úton.
Megéri fejetlenül rohanni, és az örökre elvesztés tényével szembesülni utad végén, amikor már biztosan nincs visszaút?
Igen, kell, hogy hajtson a szíved, és sodorjanak a vágyak.
De az is kell, hogy a józan ész a fékevesztett száguldásban tudja mikor kell kicsit a fékpedálra lépni, és hagyni körülnézni a száguldót maga körül.
És így válik a végtelen és a vágy benned teljessé ...
("Valakinek, aki tudja, hogy neki szólnak e sorok")
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése