52 év. Együtt. Fiatalságban, öregségben. Gondban, bánatban, örömben. Közösen osztozva a gyerekek sikerein és bukásain. Őrizve ugyanolyan könnyes szemmel az unokák első lépéseit és a tizennyolcadik születésnapjuk emlékét. Bár egyre öregebben, egyre több bajjal, egyre több fájó ponttal, de együtt. Együtt, mert most is átsegítik egymást mindenen, amit hoz az élet. 52 év után is. Ugyanúgy mint 50, mint 25 vagy akár 10 éve. Mint mindig az 52 év alatt.
Ma ez szinte elképzelhetetlen. Napjainkban a házasságok nem az unalom miatt buknak el. Hanem azért mert a randik során olyan embernek tettetik magukat az emberek, akit a partnerük szeretne, és ez csak addig tart, amíg fenn tudja ezt tartani. De persze lehet, hogy csak addig olyanok amíg randiznak, aztán megváltoznak. A helyzet azonban az, hogy vannak, akik azt hiszik a partnerük megváltozhat. Ez a bukások másik oka. Az emberek nem változnak. Legalábbis nem olyan mértékben, mint ami igazán számít.
2008. április 14., hétfő
52 év
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
1 megjegyzés:
Változni valóban nehéz, szinte lehetetlen. Ám előfordul, hogy nem is változásra van szükség, csak néhány "paraméter" átértékelésére. Más megközelítésre. Mert azt azért ne felejtsük már el még a hiperszélessávú 21.században sem, hogy egy kapcsolat nem a "milyenektől?" működik, hanem 1) az érzésektől 2) a "hogyanoktól". És pontosan ebben látom az 52 év titkát is: az elfogadásban. A megértésben.
Megjegyzés küldése